Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Miért nem lesz sörtöri-múzeumom?
2016. február 15. írta: Kovács András Nemrokon

Miért nem lesz sörtöri-múzeumom?

– hősi eposz két  énekben

sortori.jpgI. rész

Amelyben a  Főhős kibontakoztatja világmegváltó tervét, kérve az istenek segedelmét, majd fölfegyverkeződvén útra kél, s nagyobbnál nagyobb csatákban  számtalan sebesülést szerez, végül lázálom gyötri, de túléli ( elvégre milyen eposz lenne  az, amelyben a  központi figura már a 2.oldalon megmurdel?)

Amikor a sörfőzdék egyletében elhangzott, hogy 20. évfordulójuk alkalmából kiállítást szeretnének nyitni pár hétre, egyből indíttatva éreztem magam: ez nekem való feladat.  Ráadásul  mi, gyűjtők hozzá tudunk ehhez tenni sok mindent:  e sörházak címkéit, üvegeit, korsóit, miegyebet, mindama halmazainkat, amelyeket mi  kincsgyűjteményünknek, hozzátartozónk meg egy halom kacatnak nevez . Kértem rögtön az ott jelen lévőktől , hogy régi fotókkal, más tárgyakkal segítsenek – ezt többen megígérték azon melegében. Jó társaság, kellemes légkör – miért is ne csapnánk bele? A kávéillatban olyan elképzelhetőnek tűnt a húsz évvel ezelőtti dicső kezdés legmívesebb címkéjének keretbe foglalása, mely címkén egy gombolyag cicázik a macskával, a háttérben szarvas bőg, körülötte  naplemente, esetleg a félig TSZ-állatgondozó, félig János vitéz-szerű  alak szürkemarha szarva-méretű bajszával bravúrosan, fél kézzel korsót emel, amin a hab egy  kétszintes ház eloltására is elegendő lenne. Mert ezek oly szép rajzolatok voltak.

Később aztán végiggondolva az önkéntes akciót, jutott eszembe, hogy   mégis csak maguk a sörfőzdék tudnának adni legnagyobb számban az elmúlt évtizedek relikviáiból. E magvas gondolattal az egyleti vezetők teljes mértékben, boldogan  azonosultak, bíztattak, írjak közös nevünkben kör-üzenetet szerte a honban,  támogatást kérve minden érintettől. Ez megtörtént, majd kis ülepedésre hagyott idő múltán kezdtem próbálkozni  néhányaknál élőszóban. Mert arra nem is gondoltam, hogy valaki  magától bármit válaszolna. Valahogy nem.

Első próbálkozásom  olyan helyre vezetett, ahol sosem jártam, a tulajt nem ismertem – nem sok ilyen létezik mára. Kezdtem telefonba mondani, ki vagyok, miért zaklatok sörkelesztésben megfáradt tulajokat, s pár perc alatt megállapodtunk egy következő heti látogatásomban – de előtte nap még hívjam föl emberemet. Eljött az előtte nap, hívtam, felmondtam, mire rövid szünet után ő:- tulajdonképp mi célja volna a látogatásnak ?  Nyeltem, és gyorsan elmondtam újra. Hát ők a feleségével fürdőbe járnak, kezelésre , lehetne később, mondjuk egy hét múlva? Természetesen, mondtam, s közben csikorgott diszkréten a fogam.

Újabb hét múlva ismételtük a gyakorlatot telefonon, ekkor még tartott a kezelésük, sőt, most már a nagyon idős anyukát is kórházba kellett vinni – mielőtt az egész família végromlásba dőlt volna, javasoltam három hét kihagyást, amire hatalmas föllélegzés volt a válasz. Kis haladék, mármint nekem,, aki folytatni fogom, noha partnerem egyértelműen végső búcsút kívánt venni tőlem a néhányszor hét nap gyermeteg álcájával.

Nem folytattam.  

Haladjunk tovább, egy próba nem próba, mi lett volna, ha Ehrlich is egy nap múlva föladja, sosem készül el a vérbaj ellenszere. Következett maga az egyleti elnök, akihez igazán szívélyes viszony fűz régtől, mondom, akkor ugye te is szétnézel a magadéban, biztos sok kincs lapul nálad.

– Hát arra már végképp nincs kapacitás.

Mit várjak akkor a többiektől ? No sebaj, jössz te még az én utcámba, akkor, amikor sürgetővé válik a program. Hívom az ország másik csücskében lévő céget, szintén több éve jóban  valék a főnökkel, igyekszem rövid és érthető szónoklatban felizgatni a kiállítási részesség megvillog-tatatásával. Harap rá, kapás van, valamit összeszed holnapra, akkor délelőtt a főzdéjükben tíz órakor. Ötödik sípszóra érkezem, szakemberek közlik, a főnöknek el kellett mennie a fővárosba,hívják a fősörmestert – ő semmiről sem tud. Két fajta szokványos címkét viszont kapok. Meg pár sört, a pénzemért. Rövid volt az idő, értem én.Mi lesz ezekkel az űzött vadként szüntelen loholó főzdésekkel nyáron, ha most, a szezonon kívül  nincs idejük-kapacitásuk a saját maguk ünneplése előmozdításához ?

Egy még nyugatibb, még barátibb serneveldében folytatom, ott nem érhet csalódás. Ó, mi mindent átéltünk mi, ővelük, együtt ! –fátyolosodik el tekintetem az emlények langymeleg párájától. Megegyezem a tulajjal, másnap délután négy és öt között szakít rám időt,  valami kis múltidéző dolgok csak kerülnek rögtönözve. Immár tapasztaltan igyekszem bebiztosítani  magam több oldalról, ezért írok a sörmesternek is, megadva a mindenkinek jó időpontot neki szintén, ha esetleg  tudna csatlakozni.

Beérünk másnap időben a söröző-részbe, a sokszor látott pultos hölgy tölt, aztán elnézést kér, visszatér a címkéik üvegre nyálazásához. Ekkor csöng telefonja, röviden beszél, majd hozzám fordul: a főnök felesége volt, üzeni, hogy ő üzeni, hogy  neki el kellett mennie. Kész. Valami kattanást hallok a fejemből, aztán maradék életösztönömmel kérek szépen néhány címkét. Azt sajnos nem tud adni, kevés van, sok üveget kell címkézni….Egyikből sem ? Nem, nem. A pulton belül egy akkora guriga címke hever, amivel a várost körbe lehetne keríteni.

Hát innen már biztosan nem fog bővülni az ünnepi retrospektív  látványtár. Végszóra előbilleg a sörmester, fölcsillan a tekintetem, itt közelít maga a Megoldás – aztán ő megadja a kegyelemdöfést aznapra: -bocs, sietek el, a mosógépet kell fölcipelnem a harmadik emeletre otthon… Kellemes nagymosást kívánva elhúzunk.

 Messze még a nyitás napja, nem engedhetem a negatív tendenciákat elhatalmasodni magamon. No pasaran!  Célszerű munkaterápiával továbblépni az akut gondokon, e folyamat keretében megnyerem az ügynek az egyik nagy iparváros leépült sörözőjének üdvöskéjét. A helység hátrafelé egy sörfőzdében folytatódik, amelynek két évtizede változatlan a receptkészlete, evvel óvván meg a tulajokat a kapkodó idegbetegségtől, meg vendégeiket a szüntelen változó kínálatuk sokkjától. A békésen szendergő italnyerő egység így aztán sok csodával nem kecsegtet, bár ki tudja: hátha épp itt egy rögbe rúgva kerül  felszínre a hon legnagyobb sörkincse. Fantázia persze kell a vakhit mellé. Nekiállok hát fáradságos munkával kapcsolatot szélesíteni, mert mintha két hónapja is e kedves hölgy  mérte volna a teli flakonokat, rémlik. Ő (mint megtudom: Erzsike) a napi két-háromszáz züllött pofa mellett is emlékszik rám: -a legutóbb, mikor itt jártak, azt ígérte, délután még benéznek, aztán nem jöttek! 

Hát, igen ritka, hogy az ember egy szemrehányásnak örüljön,de dagadozó a keblem,hisz’ felismert! Ah, csak nem a szépségem? –idézem a régi slágert, ahelyett, hogy rejteném magam, ál-bajúsztalanságot ragasztva, s hasonlókkal. Aztán –ha már ily hízelgő volt az indítás – belemélyedünk a csevejbe, ritka eredeti egyéniség rajzolódik ki, aki egy külön fejezetet érdemel (meglesz). Időnk viszont fogyóban, gyorsan abban maradunk, a hölgy szétnéz majd a főzdében, biztos abban, hogy lesznek régi nyomtatványok, majd helybéli barátunk bejön tíz  nap múlva begyűjteni a kincseket.  Kell-e mondanom, mi lett az akció vége? Nagy sajnálkozással körített semmi-találás. Haladunk az imaginárius kiállítás konyhaszekrényünk-üveges-része –méretűvé zanzásítása felé.

 A legközelebbi áldozat (azaz a következő, aki belőlem a kiállítási anyaggyűjtés mártirját  csinálja) azt a célirányos felkérést kapja, hogy  legyen szíves, most is adja kölcsön azt a négy nagyméretű tablót, amely minden nagyszabású közönség elé állásunk sztárja, rajtuk a legcsodásabb antik címkék fotói a nagy háború előttről. Az ügyben közvetítő klubtársunk röviddel az ő leforrázása után írta le a tömör dialógust, melyben  a főnöke, akié a cucc, a puszta udvarias kérdésre kikelt magából, s azt hörögte, hogy ebből elég, a múltkor felküldte mind az öt kincsét, és egy eltűnt, mit képzel a kicsoda, ez komoly érték, és egyáltalán… Ebből nehéz lesz látványos hátteret teremteni április 8.-án délelőttre, egyezünk meg - de a jó társ optimistább nálam. Majd megnyugszik a srác, mondja, s akkor majd puhítom még. Jutott eszembe – utólag persze - ,hogy az egy darab tabló-mínusz igazán nem rajtunk múlott, az ő partnerénél kelt lába, továbbá, s hogy ez a készülő (hát, ha  ez készülés…) kiállítás az ő munkájukat, egyesületük dicső múltját mutatná be, nem a mi gittegyletünk  maga-fényezése.

 Ennyi az első néhány hét nulláról a mínuszba hajlásának krónikája. Aztán vártam, hogy hasson a Deus ex machina (előtte vettem be belőle kettőt is), teljék le a hét szűk sörfőző, vagy ébredjek föl a lidérces álmomból. Arra a valóságra, melyben mosolygó, kisimult arcú főzdelovagok és –tündérek kecsesen táncolva járulnak elém, mindjük kezében tálca, rajta a legfinomabb sörrégiségek tömkelege, s egymással versengve nyújtják azokat felém. Én pedig aranyozott lóháton ülök, olykor fitymálva beletúrok a kincsekbe, s azt mondogatom: nem érek rá, nincs kapacitásom, mirőlisvolnaszó, majdpárhétmúlvatalán….

 (folyt.köv.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://serteperte.blog.hu/api/trackback/id/tr848392006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.