Hol rontotta el Ervin nem tudom, persze nem ott, hogy májzsugorodásban meghalt, Összement a mája egész apróra, ezt boncorvos mondta anyukájának. Aztán az kicsi is felrobbant és Ervin elvérzett.

Elég erős kezdés, mi jöhet még? Ervin élete drámai fordulatokban gazdag, de a tragikus elemek csak a vége felé jelentkeztek.

Utolsó barátnője zsidó volt, hitbuzgó ortodox. Bajusza is volt, igaz Ervinnek is volt. Nagyon bírták egymást, tervezgették a házasságot – Ervinnek ez lett volna a harmadik és volt még négy gyereke is. Habár azt állította, hogy csak kettő az övé a másik kettő az asszony, félre kúrásából adódott. Nem is lett volna semmi baj a házasodással mindketten elváltak voltak, csakhogy a menyecske egyházi esküvőt vizionált, és nem katolikust – Ervinnek engednie kellett. Csak egy baj volt hogy Ervin barátom megrögzött antiszemita volt.

Bár ezt titkolta, de a szerelem nem ismer határokat Ervin elkezdte tanulmányozni, a zsidó vallást és liturgiát. Nem is lett volna semmi baj, szeretett olvasni, és értette is amit olvasott. Filoszemita lett sok tervvel, de mikor eljutott a tudatáig, hogy egy kisebb műtéten kell keresztül esnie, a testének legfontosabb részén, a boldogságáért egy kis bőrdarabtól, meg kell szabadulnia.

Megtántorodott.

Jártak még a zsinagógába, de az esküvő valahogy az egyre távolabbi jövőbe veszett, majd egy tragikus esemény végett vetett a délibábos ábrándoknak. A menyasszony egy vidámnak indult weekenden a Balatonba fulladt, előtte szívrohamot kapott, mint később kiderült. Ervin végig a parton állt, de nem tudott segíteni, ebben az úszástudás hiánya akadályozta őt.

Azt gondolnák, hogy a tragédia már nem fokozható? Pedig még csak történetünk elején járunk.

Mindig csak az az egy tragikus pillanat, ami elkerülhetetlen az ember életében, a halál vet komor és fájdalmas érzetet történetünkre. Pedig Ervin élete amúgy vidám volt, tele jó mókákkal utazásokkal víg kedélyű barátokkal csinos és ledér leánykákkal, bővérű dús asszonyokkal.

Például amikor Ervin megállította a szegedi dó, toronyóráját, pontosabban a rendezői bal oldali torony óráját. Rendezői – ebből már lehetett következtetni, hogy színház előadás áll a történet hátterében. 1984-et írunk a Kádári kor intellektuális kilátástalanságában és szolidnak mondható jólétében viszonylagos szabadságban nyáron Szegeden. Ekkortájt járta a tréfának szánt mondás, hogy a magyar értelmiség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus a másik pedig járhatatlan.

Nyáron, Szegeden a napfény városában, a Dóm téren a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán, az István a király című rockoperát próbáltuk. Nekünk viszonylag könnyű dolgunk volt például nem kellett playbackra tátognunk és ugrálni, a színpadon hülye ruhákban. Mi pirotechnikai eszközökkel járultunk hozzá az előadás látványvilágához. Ahhoz, hogy ezt jól csináljuk többek közt fel kellett mászni, a két templomtorony legfelsőbb szintjére és ott mindenféle ártatlan bombákat, rakétákat, tűzijáték eszközöket telepíteni, hogy ezek időben el is induljanak a nagy semmibe, a közönség örömére. Ki kellett kábelezni és bekötni a vezetékeket egy indítótáblába, amit a tornyok lábánál helyeztünk el. A művelethez több száz méter úgynevezett kéteres antennakábelre volt szükség.

Tudni kell, hogy a szocializmusban, a jólléttől függetlenül nem lehetett bizonyos dolgokat kapni. például a fürdőkádba dugót, ha elveszett, vagy faragtál egyet, vagy vettél egy új fürdőkádat egy darab dugóval. Persze az is kérdés, hogy veszhet el a fürdőszobából a kád dugója? A láncban csak az elsőnek kellett valahogy eltűnni, utána már lopták egymástól az emberek, mert drága volt a fürdőkád és néha az is hiánycikk volt.

Szóval a kéteres antennakábel is hiánycikk volt. TV-t lehetett kapni néha, antennakábelt viszont nem. Esetünkben a fönökünk Feri, a gyártótól rendelte meg, félévvel az előadás előtt a nagy mennyiségű anyagot, ami hiszitek vagy nem, időben megérkezett. Bizonyos szocialista összeköttetéseknek köszönhetően. De már akkor is a csúszópénz volt a folyamat mozgató rugója. Hivatalos nevet is adtak az aktusnak ez volt a – kikészítési díj. Feri főnök nagy tapasztalatú vezető pirotechnikus volt, tudta mitől döglik a légy, ment is a munka, mint a karikacsapás. Kiadta a munkát, az eszközöket, és anyagokat oszt hajrá! Minél előbb végzünk annál korábban mehetünk a kocsmába inni.

Akkoriban ott, érdekes módon mindenki ivott. A kocsmák már hajnalban kinyitottak és este tízig biztos nyitva tartottak. Egy szégyenteljes időszakban, reggel kilencig nem lehetett szeszes italokat kapni sehol, de persze kivételek mindig akadtak. Ha valaki inni akart az ivott.

Minket a szesztilalom nem érintett mert a próbák tízkor kezdődtek és mi kilenc előtt nem keltünk fel.

Nos, Feri kiadta, hogy Erviné a bal templomtorony az enyém és a Mészié a jobb. Ervin azért kapta egyedül a munkát, mert régi megbízható, szakember volt ez idáig. A tornyokba beletelepített pirotechnikai eszközöket az előbb említett antenna kábellel kötöttük össze a talajszinten elhelyezkedő indítótáblával. Jött is a színpadmester, hogy mi lesz a sorsa ezeknek a kábeleknek, mert bár filléres áruról volt szó, mint tudjuk ez a hiánycikkek sokaságát szaporította. Hiánycikk volt például nyáron a sör, gyakran még a Balatonnál is. Szegeden viszont volt minden: napfény, lányok – akik beakartak lógni az előadásra–, kocsmák, éjszakai bárok és Budapesttel ellentétben nem voltak távolságok. Mindent szépen ballagva el lehetett érni, és haza is lehetett jutni minden baj és taxi nélkül.

Diákszállóban laktunk, sokan egy szobában, de nem zavartattuk magunkat azt a pár órát amit ott töltöttünk alvással töltöttük. Reggel ki a közös zuhanyzóba, ahol a legnagyobb meglepetésünkre lányok is tisztálkodtak. A pucér lányok a zuhanyfürdő alatt megadták a kezdő hangulatot a napnak. Néptáncosokkal laktunk együtt, nagyszerű, vidám társaság, sosem aludtak, zenéltek, énekeltek – nagyon megkedveltem őket,

Kedvenc helyünk a nem túl elegáns, Búza nevű hely volt a régi víztoronynál egy piaci krimó olcsósága és közvetlen hangulata tette vonzóvá. Volt konyhája is, így nem csak ettünk, hanem ahogy az öreg Kis javasolta, ittunk is. Játszott itt egy vak zenekar igaz csak a tangóharmonikás volt vak, de többnyire belőle állt a zenekar. 14 órától szólt a zene minden hétköznap és az úri közönség táncolt, a tisztára mosott kövezeten. Hihetetlen látvány és élmény volt látni, a néniket és bácsikat kora délután csárdásozni, lassúzni a szuterénben. Lehetett számokat is kérni, a vak tangóharmonikás mindenet ismerte, egy kérés egy tizesbe került, amiért még egy ráadást is adott.

Hallottam, hogy az akkori időkben tiltott irredenta számokat is játszott, ilyenkor a közönség nem táncolt, hanem csöndben szinte suttogva alig hallhatóan énekelte a számokat. Mivel én még ifjú voltam és tudatlan, de kíváncsi, megrendeltem a székely himnuszt, mivel nem ismertem csak hallottam róla, hogy milyen szép. Oda is adtam a tízest és vártam, semmi, mentek a számok, táncoltak az emberek, semmi. Feri főnök noszogatott, intézkedjek himnusz ügyben, mert menni kell a Szabadtérire előkészíteni az előadást.

– Művész úr! Mikor jön a Székely himnusz? – kérdeztem bátortalanul a vak tangóharmonikást.
– Majd ha jön még egy tízes!
– Összesen húsz? Miért?
– Mert ez a dal nagyon veszélyes, egy nap csak egyszer játszhatom el, mert különben bezárják a kocsmát.

Ment a plusz tízes – szólt a himnusz, dúdoltak az emberek, ráadásnak meg az „ott ahol zúg az a négy folyó, ott ahol szenvedni jó” következett. Hát mi nem szenvedtünk az szent. 1984-ben Szegeden semmit. Felvettük a pénztárba az előleget és micsoda botrány levontak két százalék adóelőleget, erre még nem volt példa eddig. Felajánlottak még tiszteletjegyeket, az István a királyra, de nem fogadtuk el, mivel senkit nem ismertünk Szegeden, de ezt nagyon gyorsan megbántuk mivel sok ifjú hölggyel ismerkedtünk meg – főleg Feri főnök meg én. De láttuk azt is és ezt fájt a legjobban, hogy az előadások előtt, a sörsoron , ahová mi inni szökdöstünk, ki a nézők közé, a beléptetés előtt ismert művészek felárral árulták a tiszteletjegyeket. Mi ismertük a jegyszedőket, gond nélkül jártunk ki-be és hoztuk az új, de kedves ismerősöket.

Az előadásról nem szólnék, de megemlíteném a rendezőt, Koltay Gábort, aki május elsejei felvonulások, és a kommunista ifjúsági szövetség rendezvényeinek lelkes és sikeres megálmodója, megvalósítója volt. Később ő rendezte a megboldogult Antal József miniszterelnök temetését, azt az ágyútalpast.

A zenét azt szerettem, ismertem minden számot, mert egy évvel korábban a Királydombon én indítottam el az összes pirotechnikai effektet zenei végszóra. Feri főnök, aki megbízott ezzel a munkával, azt hitte, mivel előtte sokáig színházban dolgoztam mint ügyelő majd főügyelő , hogy ismerem a kottát és le tudom vezetni zenei végszavakkal a látványelemek indítását. A kottát nem ismertem, megtanultam az előadás zenéjét, hibátlanul, minden erőlködés nélkül zajlottak az előadások.Kedves barátom Derzsi Jancsi is szerepelt az előadásban és a vége felé egymás mellé kerültünk a takarásban.
– Te mit keresel itt? – kérdezte Jancsi
– Hogy mit csinálok, azt, amit régebben a színházban csak itt jóval hatásosabb a munkám
– Tessék?
– A színházba azt mondom, hogy Derzsi művész urat kérem a színpadra, te bemész és játszol. Itt meg azt mondom ennek a két komoly vegyészmérnöknek, akik készítették ezeket a bombákat, hogy – és itt várni kellett egy keveset a zenei végszóra – és láss csodát, fénybe borult, az augusztus éjszakai égbolt.

Persze a többiek köztük Ervin is kecsöltek rendben. Komoly fizikai munka a műszaki és koncentrált, szellemi tevékenység mellett. De kit zavart ez? Mikor az előadás után miénk volt a mámoros augusztusi éjszaka, a Tisza partján, aztán persze jött a kijózanodás. De hogy állította meg Ervin a szegedi dóm toronyóráját a rendezői balon?

1985 tavaszán szóltak  Feri főnöknek a szegedi plébániáról, hogy megállta az óra és arra a szőke, bajuszos, szakállas kollégára gyanakszanak aki az előző nyáron abban a toronyban tevékenykedett. És valóban, Ervin a több száz méter antenna kábelt elfelejtette behúzni a toronyba, amit megtett helyette a szél. A rengeteg kábel belegabalyodott a toronyóra faszerkezetébe és szép lassan kitört egy-két fogaskereket és leállította az órát.
– A Ti tornyotokban miért nem történt meg ez? – kérdezte Feri főnök.
– Mert mi odaadtuk a színpadmesternek, aki szépen összeszedte az antenna kábelt, mert hiánycikk volt és szétosztotta azoknak a kollégáknak, akiknek szüksége volt rá.
Mikor Ervin szembesült elhíresült tettével, csak ennyit mondott miközben eltűnődött és a szája finoman mosolyra rezdült
– Üdvözöl a Feri.
– Melyik Feri?
– Tudod! Aki a faxxxát a szádba veri.