„A nemzetközi értelemben vett klasszikus borbárok csak most kezdenek kialakulni hazánkban. Ennek valószínűleg az az egyik legfontosabb oka, hogy mostanára alakult ki olyan fogyasztói réteg, aki szívesen eltölt egy estét csak borozással. Nem feltétlenül igényli, hogy ott legyen a borász, és hosszú megkomponált menüsorokat sem szeretne végigenni." A fodrászra várakozva került kezembe egy régii Dinning Guide, de az idézet éppannyira volt akkor is helytálló, mint ma, azaz sehogy. Jómagam elsősorban sörivó vagyok, de bizonyos alkalmakkor szívesen megiszom a bort is. A borbárok kora előtt is léteztek emberek, akik kizárólag iddogáltak, akár saját szőlőlugasukban, akár a közeli borozóban alkalmi ivócimboráikkal. Az utóbbival, mármint a kocsmai borozással azonban már régóta gondok vannak.
A kisebbik probléma, hogy a többnyire negyven-ötven éves múltra, visszatekintő, egykori TSZ vagy állami gazdasági borozók meglehetősen lepusztult állapotban vannak. Sajnos az igazi bor, beöltözött szép ruhába és beköltözött az előkelő éttermekbe, borbárokba, értő kezek kantálják, kifinomult orrok szaglásszák, és képzett bírálók dicsérik savait. Miközben az elmúlt években számolatlanul nyíltak jobbnál jobb, szebbnél szebb sörözők, a borozók vagy bezártak, vagy fokozatosan süllyedtek le a talponállók szintjére. Többségük rettenetesen elhanyagolt és a törzsközönség igényéhez mérten olcsó és pocsék, tőkét soha nem látott borokat kínálnak. Egyik oldalon azt látom, hogy a jobb vendéglők ma már sommeliert alkalmaznak, és jelentős a választék is, a másik véglet pedig az egy piros és két fehér – édes, savanyú(?!) – borral üzemelő „borozók”.
A dolog előtt azért is értetlenül állok, mert az utóbbi években örvendetesen megszaporodtak a különféle magánpincészetekből kikerülő, kitűnő minőségű borok és sorra nyíltak borszaküzletek is. Arról azonban nincs tudomásom, hogy az átlag számára megfizethető árú borozó nyílt volna. Nem a sokak számára drága és elitista borbárokra, de nem is a szakadt, büdös kocsmákra gondolok elszivacsosodott agyú emberekkel, hanem egy olyan vendéglátóhelyre, ahol tiszta, világos környezetben sokféle bor közül válogathatna a vendég, és éhségét egyszerű borkorcsolyákkal üthetné el, vagy éppenséggel alapot teremthetne a következő pohár borhoz.
Miért nem nyílnak ilyen helyek? Nem lenne jó üzlet? Nincs rá igény?
Az aranylábú fiuk, akik gebint kaptak egykor, eljárnak még a Móriba a törzsasztalhoz, de bezárt az Andrássy úti Tokaji borozó, a híres Izsáki Tanszék a Belgrád rakparton. Az egykori klasszikusok közül az erdőbényei a Falk Miksa utcában, a Grinzingi a Belvárosban vagy a Borpatika a Bertalan Lajos utcában és rohamoson romló színvonallal a Széna téri Kétlyukú még tartja magát. Sok nyitva tart még az alföldi borok legjobb elárusítóhelyei, az egykori Állami Gazdaságok és TSZ-ek privatizált borozói közül is, de lassan mindenütt feltűnik a porcelán sörtorony és egyre többen isznak sört a fröccs helyett, amíg valamilyen jövedelmezőbb vállalkozás nem költözik a borozó helyére. Ha a vendéglátóhely nem vész el, csak átalakul, új lesz a profil és már sörcsap kerül a fém vagy többnyire fajansz edények helyére és az egykori törzsvendégek a közterület tilosában, műanyag flakonból borogatják magukba a hamis lőrét.
