Behunytam a szemem a füstben. Hogy barátra leljünk, be kell hunynunk az egyik szemünket, hogy meg is tartsuk, néha mindkettőt. És nekem két barátom is ott ült az asztalnál. Azt mondja A.:
– Én lemegyek sörért.
Éjfél már elmúlt, és mindannyian úgy gondoltuk, még nem találtuk meg az igazságot. Fölajánlottuk barátunknak, hogy elkísérjük az éjjelnappali közértbe. Gyanúsan készségesek voltunk. A bolt előtt elsétáltunk a sarki presszóig, persze zárva volt. A diszkóban százkilós romagyerekek ropták a társkeresőkkel vegyest.

A túloldalon egy éjszaka is nyitva tartó étterem. Leültünk a sarokba. Pincér sokáig nem kerülközött, de mintha mi ezt se bántuk volna. Ami először felolvad az italban, az az emberi méltóság. Amely nem más, mint önmagunk megvetésének képessége. Hogy milyen bölcsességeket fundál ki az ember kortyondi állapotában! Hálaistennek elfelejti. A következő hely a szomszéd utcában volt, itt már erősen zárni akartak, de még kiszolgáltak. Azt ittuk, amit eddig: sört.
– A mértékletesen fogyasztott víz nem bánt senkit – mondta P., akinek a legerősebb szemüvege és karja volt hármónk közül.
Aztán mentünk-mendegéltünk, míg el nem jutottunk az utca legjobb kocsmájáig. Nem kell leírnom. Mindenki tudja, hol található az utca legjobb kocsmája, és azt is, hogy milyen. A kocsmároson és társaságán kívül két öregember volt már csak benne, az egyik mankóval, a másik szakadt zakóban. De egy rossz gúnya gyakran jó ivót takar. És az egyik asztalnál balszerencsémre sakkoztak. Ennek még józanul se tudok ellenállni. Ittunk egymás egészségére a sörrel nem is annyira teli korsókból.

Én a játékot figyeltem. Azt mondja közben A.:
– Nem szabad túl komolyan venni az életet. Úgyse ússzuk meg élve.
Nem oly régen történt, hogy e két barátomat beleírtam egy regénybe. Filozofikusabb kedvűeknek írtam le őket, mint a valóságban voltak. És most tessék!...
Amikor az egyik játékos, hatalmas, szelídkék szemű fiatalember kifizette a győztesnek az italt, kihívtam a kocsma eszét. Savanyú mosolyú, seszínű hajú fiú volt, nem nézett az ember szemébe. De azt mondta:
– Persze, hogy kiállok.
Már ahogy kibiceltem, az se tetszett neki. Hát még a játékom. A pityókosság bizonyos szintjén sakkjátékom kifényesedik, kisimul; aki azért ül le velem játszani, mert részegnek tart, az gyakran rajtaveszít.
– Most már csak a mészárosmunka van hátra, mondtam a végjáték egy bizonyos pontján. A fiú rám röhögött:
– Naná, a mészárosmunka! Föladom – mondta.

Követtem a pulthoz, ahol a kocsmáros álldogált a behemót és két másik fiatalember társaságában. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa gyér szakállú, erősen kopaszodó, jóindulatúan pocakos férfiúnak látszott.
– Menj vissza a haverjaidhoz, mondta a kocsma esze, akit úgy látszott, érzékenyen érintett a vereség.
Visszamentem. De az asztalnál már ők ültek, két barátom, és véget érni sose akaró partijaik egyikébe bonyolódtak. Rendeltem három tányér csülkös bablevest. Tök hidegen hozták ki. Visszaküldtem. Azt nem tudtam, hogy az utca legjobb kocsmájában ez az anyázásnak felel meg. Újra kihozták, olyan forrón, hogy megégettem a szájam szélét. Felálltam, a sakktáblához akartam sétálni. Egyszer csak a seszínű hajú áll előttem, az üss-mármeg-könyörgöm stílusban. Nem féltem tőle, félni a félelemtől kell. Alacsonyabb is volt nálam. Részegségemben elfeledtem, hogy a harcban sose a kutya mérete számít, hanem a harc mérete a kutyában.
– Visszavágót akarsz, kérdeztem vigyorogva.
– Minek pofázol te annyit, mondta.

Akkor már mellettem állt két haverja. Még mindig nem hittem a verekedésben, pedig az emberek nagyon törékeny okok miatt ütik le egymást. Túl nagypofájúan győztem a bablevesben is, ez volt az ábra. A szemüvegemet zsebre tettem, de a fiúnak ettől csak fényesebb lett a szeme. Másfél évtizede is elmúlt, hogy verekedtem; a világ kocsmáit járva soha, egyetlen egyszer sem bántottak. Ezt férfivá érésem egyik bizonyítékaként értékeltem. Amikor olyan idős voltam, mint a seszínű hajú, az élő fába is bele tudtam kötni.
Odamaszatoltam jobbal egyet az állára, szinte bocsánatkérően.

Hiba volt. A mögöttem álló csapos kitekerte a bal karom. A kocsma esze lefejelt, a másik kettő ütött, rúgott. Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa csomókban tépte ki hátul a hajamat. Miközben a földre zuhantam, még láttam, hogy két barátom egy pillanatra felnéz a sakkpartiból. Talán mondtak is valamit. Jóindulatú semlegességgel nézték az esetet, mint ENSZ-katonák a népirtást a tévében.

– Mitől rázkódsz, kérdezte a behemót a vécében. Ő nem vett részt a verésben. A felrepedt szemhéjamról szárítgatta a vért papírzsebkendővel.
– Mert ütni akarok.
– Nem kell verekedni, mondta a szelídkék szemű óriás és újabb papírzsebkendőt vett elő. Az a fajta volt, aki ellentétben velem, kijózanodik a verekedésben, és hideg fejjel megtalálja az egyetlen lehetséges módot, amellyel a másikat meg lehet verni. Mint én a sakktáblán.
– Rendes srác vagy, mondtam az utca legjobb kocsmájának vécéjében. Kezdtem kijózanodni. Legalábbis úgy éreztem, már nem az italtól szédülök. Különben a birka hiába akar vegetáriánus maradni, ha a farkas a húsevésre szavaz, tettem hozzá.
– Nagyon okos srác vagy és nagyon részeg, mondta a fiatalember. Ez az utolsó zsebkendőm, menj el orvoshoz.
– Á, nem, mondtam. Voltam én már nagyobb szarban is.

Az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa, aki meglepődve tapasztalta, milyen gyorsan állok fel, hátat fordított, amikor kiléptem a vécéajtón.
– Takarodjatok innen!, vicsorogta a seszínű hajú.
– Tűnés a picsába, mondta a csapos.
– Meg ne lássalak még egyszer itt, mondta az utca legjobb kocsmájának tulajdonosa.
Láttam, a barátaim már fizettek, mentünk. A szelíd óriás utánunk kiabálta:
– Bocsáss meg, de ilyenek a barátaim.
Az enyéim meg ilyenek: néztem a barátaimat. Akinek a pokolban és a mennyországban is vannak már barátai, engedékenyebb lesz. Mindketten megállapították, hogy én voltam a hülye, minek kötekedtem.
Többé-kevésbé én neveltem őket, gondoltam.
Ez is az én hibám.

(Az írás a MALÁTA Sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat 1993/7. számában jelent meg.)
Fotó: Tamáska Péter