„Megvan a magam célja, az én apró örömöm, mely annál nagyobb, minél pontosabban tudom, hogy valahol ott az erdőben várnak azok az én cicuskáim, azok az én kandúrjaim, mert én vagyok az ő kulcsuk, az ő szemükben nem csupán az eltartójuk vagyok, de apjuk is és Istenük is egyben...  Amint jóízűen befalják, amit hoztam nekik... ülnek és dorombolnak... néznek rám és lehunyják szemüket a nagy kommunikáció-áradattól, a nagy misztikus egyesülésben, amely összekapcsol minket, és én simogatom őket, és ők hozzám dörgölődznek, és kezemből sercegve szóródnak bundácskáikba az ünnepi csillagok, amelyek az én szememben is ragyognak, mert a kandúrok iránt érzett szeretetem megfiatalított...

Néha egyik macskát a másik után veszem a kezembe, odanyomom arcomat az arcukhoz, és a szerelem esztelen szavait suttogom nekik, ahogyan évekkel ezelőtt odabújtam a szépséges fiatal leánykákhoz, és ugyanezeket suttogtam fülükbe. Az, amit ma már egy emberrel kapcsolatban nem engedhetek meg magamnak anélkül, hogy nevetségessé ne válnék, a cicák és kandúrok iránt érzett szeretetben és szeretet által boldog egyetértésre és megértésre talál.”

  (A macskás kocsmai harangot a pesti Hrabal Sörözőben fényképeztük.)