A felvidéki bányavárosok – Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya – környékén a szőlő már nem termett meg, így borbéli fogyasztásukat – a régebbi korokban is – kizárólag csak behozatal fedezhette. A hegyes-völgyes, lankákkal borított vidéken viszont megterem az árpa és a rozs. Ennek megfelelően a terület fejlett és virágzó sörfőzést mondhatott magáénak.Sört ivott itt mindenki, még a takarékos polgárság sem fizette meg Hegyalja drága borát.A sör népszerűségéhez hozzájárult még, hogy közel volt Csehország kitűnő komlótermő vidéke és a jellegzetes mézsört főző lengyel városok.

– Az itteni bányásznép foglalkozásszerű serivó volt: a bányász az aknák porát egy-egy korsó jó serrel mosta el. Mondhatnók: leöblítette a torkát. Úgy, ahogy ezt a poros holmival dolgozó kefekötő, kócot, lószőrt kártoló kárpitos, a posztót simító posztónyíró, a porló szálakkal dolgozó takács, a kormos kürtőkben kotorászó kéményseprő és a liszttel bánó molnár is tette – írja Borsody Bevilaqua Béla A magyar sörfőzés története című könyvében.

Azaz a tetemes mennyiségű sör ivására jó kifogása akadt a legtöbb szakmunkásnak. És ha már kifogás adódott, munka után éltek is a serrel mindenfele. A munka utáni ivás társas szokása alól senki ki nem vonhatta magát. Ezek a közös ivászatok azonban többnyire nem mentek át dévaj mulatozásba. Talán csak a kefekötők lépték át olykor a határt. Talán emiatt is hangzik rosszallóan, az ,,Iszik, mint a kefekötő” szólásunk. De így legalább – a sörnek köszönhetően – fennmaradt egy valaha volt szakma neve, mely egyébként már rég feledésbe került volna.