A képen látható három sör jelenti a hazai sörgyártás derékhadát. Igaz részesedésük a hazai sörpiacon egyre csökken. Az egykori kommersz ma közép kategória részesedése a hetven százalékról persze nem azért csökkent ötvenegyre, mert a hazai fogyasztók érdeklődése a prémium és szuperprémium sörök felé fordult.

Nem bizony. Az érdeklődés immár az olcsó, alsó kategóriás, 8-9° Balling fokos, 2-3,5 százalék alkoholtartalmú, 90-140 forintos árú, Irgumburger sörök felé fordult. Ezek a sajátos fantázianevű, kritikán aluli minőségű sörök tavaly a fogyasztás harminckét százalékát jelentették. Ha még nem kóstolták is, nyilván el tudják képzelni ezek ízvilágát!

Ha a két kategória számait összeadjuk, akkor a fogyasztás nyolcvanhárom (83!) százalékát az igénytelen sörök teszik ki ki. Mert sajnos az Arany Ászok, Borsodi, Soproni trió sem az aroma és zamat finoman harmonizáló egyensúlyáról nevezetes.

A Soproni vállalja a legkevesebbet, ízeit igyekszik elrejteni, alig érzékelhető maláta, minimális komlókeserűség, de szerencsére a kukorica sem domináns benne. Az Arany Ászok pont az ellenkezője, itt komoly bűvészmutatvánnyal az igazi sör jellegzetességeit szeretnék előállítani, ez azonban nem sikerül, van az ízekben minden, de a kavalkád nem áll össze jó sörré. Igaz szerencsésebb az eredmény, mint a Borsodi esetében, mely egy Bonduelle kukoricakonzerv keserűpirulákkal és széndioxiddal dúsított levét idézi, de semmiképpen egy jobb fajta sört.

A nagy kérdés persze nem az, hogy miért ilyen vacakok a magyar sörök, hanem az, hogy miért fogadja el ezeket a löttyöket a fogyasztó. Sajnos a válasz nem csak az alacsony árban keresendő, hanem abban, hogy a sörivók milyen fogalmat alkotnak a sörről. A tapasztalatom, pedig az, hogy a többség számára ez a trió jelenti a sör etalonját és tekintve, hogy a megszokás nagy úr, még ha lenne rá pénze sem változtatna ivási szokásain.