Tegnap kedvesem, teljesen váratlanul, három doboz Valentinus búzasörrel lepett meg. A sörök már ott sorakoztak a hűtő polcán amikor hazaérkeztem. Elővettem egyet és komoly munkával a dobozon megtaláltam a gyártót is: a mannheimi Eichbaum. A bajor búzasöröket szeretem, de sváb búzasört még nem ittam.

Alapállásból nem sok jót sejtettem a sörről, és gyanakvásomat az is fokozta, hogy a gyártását 1996-ban, a Valentin-nap európai elburjánzásának csúcspontján kezdték el. Előítéleteim ellenére a Valentinus egészen ihatónak bizonyult, bár harmonikusnak nem nevezném, túlteng benne a citrusos savanyúság, és még ha nem is kellemetlenül, de kissé tolakodóan határozza meg a Valentinus karakterét és elnyomja az utóízében bújkáló enyhe keserűséget.
Sebaj – gondoltam – főzéshez jó lesz.

Került négy szelet pulykamell is. Egy doboz Valentinust felbontottam és ezt ráöntöttem a megborsozott húsokra, majd rászórtam egy fej apróra vágott vöröshagymát. Lefedtem az edényt és a szeletek három órát pihentek a fűszeres lében. Én közben persze – sicher ist sicher – még egy próbát tettem a Valentinus-szal.

Jobban ízlett mint először. Miután megtudtam, hogy mindössze kétszázötven a Sparban, a húsnak úgyis idő kell még, elballagtam és vettem még négy dobozzal. Mire eltelt a pácolásra szánt idő ezek kellemesen lehűltek. Szerencsére. Mert amint levettem a fedőt az edényről elképesztően intenzív illatok szabadultak fel. Döbbenetes volt, amit az apróra vágott vöröshagyma kihozott a búzasörből – leginkább egy narancsliget és egy malátázó keveredő szagait juttatták eszembe. Az élményt feldolgozandó megittam még egy Valentinust és ez bátorságot adott, hogy folytassam a főzést.

Legelőször is feltettem főni a tagliatelle tésztát. Közben leszárogattam a húst és ötdekányi vajon, mindkét oldalán szép aranybarnára sütöttem. A szeleteket kiszedtem, kicsit megsóztam, majd félretettem. A maradék vajat, a páclé felével felöntöttem, sóval borssal ízesítettem, felforraltam, majd hozzáadtam egy féldeci tejszínt, és további három percig főztem, majd leszűrtem. Ezt tettem az időközben aldentére főtt tésztával is.
Egy-egy szelet pulykát és egy-egy adag tésztát a tányérra tettem és lesz, ami lesz, meglocsoltam a mártással. Némi aggodalommal kóstoltam bele az ételbe, de Valentinus nem hagyott cserben. Sőt!
Az a kellemes keserűség, amit annyira szeretek a sör utóízében, végre a mártásban felbukkant!