Franz Xaver Kugler vendéglõs München melletti kertvendéglõjét 1922-ben egy nyári napon ezrednyi kerékpáros lepte el és majdnem megtörtént a szégyen, úgy tűnt kiiszzák a teljes sörkészletet. Kugler azonban nem vesztette el a fejét és a pincében levõ ezernyi üveg eladhatatlan limonádét a maradék barna sörrel fele-fele arányban keverve szolgálta fel.
A koktélnak akkora sikere lett, hogy a kerekezõpint felkerült az összes müncheni sörözõ kínálatába. A Radler népszerűségét azóta sem múlta fel semmilyen sörkoktél. Koktél bizony, mert sörnek azért nem nevezném.
Sokáig úgy tűnt, hogy nem is lesz nagy divatja az ilyen sörkoktéloknak, annak ellenére, hogy több próbálkozás is történt, hogy a sörből is koktélalapanyag legyen. Került így a sörhöz cola, pezsgő, campari, almalé, gyömbér – de nem lett átütő siker. A sör ellenállt a keverésnek: ami jó kísérővel – sör-becherovka, sör-unicum, sör-whisky –, összemixelve többnyire pocsék lett.
A kilencvenes években divatba jöttek az úgynevezett premix italok: gyárilag keverték össze a különféle koktélalapanyagokat és aztán horror áron forgalmazták. Azonban ami bejött a Bacardinak, nem jött be a Desperadosnak. A tequillával ízesített kukoricasör csúfosan megbukott. Józan gondolkodású sörivó ugyanis a sört a komlós karakteréért szereti – ez adja a sör különleges ízét és ez különbözteti meg határozottan a többi italtól. Aki ezt próbálja meg elfedni, az kvázi meghamisítja a sört!
Az utóbbi években aztán – hathatós marketing támogatással – ismét divatba eröltették a ízesített, szörpökkel felöntött, aromákkal összepancsolt műsöröket. Igen, műsör: ezek ugyanis nem sörök. Az előregyártott sörkoktél célja pont az, hogy a sört azoknak is eladják, akik nem szeretik a sör komlókeserűségét. A célközönség egy grapefriutos Borsodi, egy bodzás Szalon, egy almás Soproni, egy narancsos Kőbányai fogyasztása után nem valószínű, hogy egy igazi sör után fog kiáltani!
Nem vitatom, hogy ezeket a sörnek álcázott italokat lehet szeretni, csak könyörgöm: ne nevezzük sörnek őket!