A párkányi Mária Valéria híd megnyitása után a magyar turisták elképesztő hulláma lepte el az alig ötezer lakosú kisvárost. Némely ünnepnapokkor az ember úgy érezte magát Párkányban, mint anno a Gorenje turizmus idején Nickelsdorfban.
Párkányban – a nyelvalkotó Sturról utóbb átnevezett kisvárosban – olyan fejlődés indult meg, mint egykor a magyarok által illegálisan gründolt schillingeken, márkákon és dollárokon, a határmenti osztrák falvakban.
Csak itt a bevásárló-turizmus javarészt a gyomrokban vándorolt át a határon. Eleinte a szigorú szlovák vámszabályok, manapság a két ország árainak kiegyenlítődése, vetett véget a benzin-turizmusnak és a tornacipő magánimportnak – bár kétségtelen kapagépben és permetezőben is verhetetlenek voltak a szlovák árak. Ennek immár vége.
Az eleddig kigurult pénzekből Párkány szépen gyarapodott és legfeljebb vendéglátóhelyi árai nem váltak brutálissá. Így manapság már legfeljebb csak a sör szerelemesei járnak át a Green Pubba vagy valamely hasonló intézménybe, főleg sört inni – valamiért selymesebb a csapolt sör és olcsóbb is – vagy olcsót enni valamelyik intézményben.
A városban egy dolog nem változott: az állomás és környéke. Az állomás több kilométerre van a hídtól és a főtértől. Tiszta Stalker, átjáró csupán: nincs itt semmi más: egy szinte mindig üres buszállomás, néhány lepusztult vasutas lakóház – a harmincas évek barakk stílusában – és négy kocsma.
Szerencsére azonban, hosszú évek után, ismét megnyílt a resti is. Így Szob felől közeledve – retúr Pestről háromezer – már nem kell hosszú utat tenni a párkányi belváros felé. Olcsón, jóízűen és bőséges adagokkal itt is teletömhető a bendő és a restiben illetve annak száz méter sugarú körében végigiható a szlovák sörkínálat is. És persze Fernet, Becherovka és Abszint jóval az otthoni árak alatt!
A resti, eltekintve a biliárdasztaltól és a plazmatévétől hozza az általános – tisztelet a kivételnek – szlovák kocsmadizájnt: borzalmas. A szkáj itt még mindig elegáns: remekül passzol a farostból tákolt asztalokhoz. De mindegy időutazásban van részünk: euróban olyanok az árak, mint 1968-ban koronában és ahogy a falatozó vasutas egyenruháját elnézzük itt a műszál sem ment még ki a divatból. De mindegy, eszünk-iszunk mind a ketten – persze főleg iszunk – ami belénk fér, egy húszassal mégis megússzuk az egészet.
Igaz ebbe nincs benne az a tucatnyi szlovák sör, amivel felszerelkezünk az alig több mint egy órás vonatozásra Pest felé…
