A mértéktelen italozás sátánja, az iszákosság Lucifere, aki a tizenhatodik században gyakorolta sötét uralmát a Német Birodalom felett. Amennyiben a beszámolóknak hihetünk határtalan részegeskedés és italozás fogta el az egész népességet: az alsóbb rétegek tagjai „részeg disznókként” (Luther) hevertek az utcákon és a templomok padjai alatt, a tisztelendő urak sörtől terebélyesedtek, a fejedelmek a birodalmi gyűléseken annyi tósztot mondtak, hogy már a korsót sem bírta megemelni senki.

Sörszabályzatok, udvari ivórendek és italozási utasítások gondoskodtak arról, hogy semminek se legyen határa. A reformáció prédikátorai az állandó „eszem-iszom”-ban, a folyamatos mértéktelenségben és az „elállatiasodott epikuroszi létben” (J. Andrae) az ördög és az elszabadult Antikrisztus keze nyomát vélték látni, így hát már maga az Apokalipszis állt a küszöbön. Menekvési és gyógyír-ajánlatuk: az erény ösvényén egyenest az Úr színe elé.

Azonban semmi sem használt, így az egyházi személyek azonnali állami beavatkozást sürgettek. A fejedelmi hatalom, mivel hogy a sörivászat adókat és egyéb üdvös járulékokat vont maga után, nem helyeselt maradéktalanul az erkölcs szigorú csőszeinek, de azért mind több és több rendelkezést, korlátozást és tilalmat hagyott jóvá, a sörözéssel és ivászatokkal kapcsolatban, a luxus és a pazarlás ellenében, jóllehet nem annyira erkölcsi felháborodásában, mint inkább a rendi alapú gazdaság és a közrend féltése miatt.