Nem értem az embereket! Ahelyett, hogy örülnének, hogy megérték a nyugdíjas korukat, amiatt panaszkodnak, hogy hány régi szesztestvérük, ivócimborájuk dobta fel a talpát, vagy ha úgy tetszik halt bele szenvedélyébe.

Ilyenkor az persze nem jut eszükbe, hogy azok közül, akik, nap mint nap elindultak a munkahelyükre és ott töltötték mindennapjaik legnagyobb részét, vajon többen élték-e meg a békés nyugdíjas éveket? Mert nemcsak a szenvedélyek, hanem a munka is jócskán szedi áldozatait.

És persze az sem jut az eszükbe, hogy hányszor hajszolták bele magukat és társaságukat újabb és újabb körökbe.

– Ne rohanj, az asszony úgy is megvár!

– Igyunk még egyet a barátságra!

– A sör nem alkohol, sőt kifejezetten egészséges, nehogy ne igyunk még egyet!

Mindenkinek ismerős mondatok, ugye? Vagy bennünket marasztaltak, vagy mi marasztaltunk másokat. Idővel aztán már maradtunk magunktól is, asszony már úgyse várt otthon, meg egyébként is, senki se.

A másnaposság pedig úgy épült bele életünkbe, mint a mondén életbe vetett hitünk, mint az, hogy mi aztán kispolgári karriert nem építünk. Szellemi szabadfoglalkozásúak voltunk, filmgyári statiszták, figuránsok, vízóraleolvasók, kérdezőbiztosok, tűzoltókészülék-ellenőrök.

Mindegy is volt, csak rendelkezhessük az időnk felett, hogy időben ott lehessünk a kocsmában a névsorolvasásnál, vagy mint az örökké késő Maci, aki a záróra után szerzett potyapercek élmunkása volt, ha már az első körökről lemaradt. ,,Mélyvízi életforma volt" – írja Bereményi Géza, és igen, tényleg ritkán kerültünk a felszínre, élveztük az életet és kacagtunk a szigorú órarendben dolgozókon.

Ezt a viszonylagos kis szabadságot is rossz szemmel nézte a rendszer, muszáj volt kamu foglalkozásokat bejegyeztetni a személyi igazolványba, nehogy közveszélyes munkakerülés legyen a vége. Én emiatt fizettem havi ezer forintot egy maszeknak, hogy bejelentsen, mint betanított lakatost.

Persze ittunk. Felelőtlenül és meggondolatlanul – kit érdekelt a jövő, amikor jól elvoltunk a jelenben? Az idő persze nem nekünk dolgozott, de túléltük magunkat. Voltak, akik lassan beilleszkedtek, voltak, akik megmaradtak a régiben, de az ital megmaradt, ha már egyre kevésbé durvultunk is bele a piálásba.

A túlélők között van ilyen is, olyan is, és felesleges siránkozni, hogy a többi törzsvendég kihalt körülünk, hogy az egész életünket elherdáltuk, mert egyáltalán nem biztos, hogy tényleg elbasztuk.

Szóval lehet nevetni!