A család kedvence Boldi kutya nyolcadik évét töltötte be éppen, mikor aggasztó változásokat vettünk Észre rajta. Korábban reggelenként vidám és zajos ébredésével az egész család idegeire ment, de körülbelül fél éve rosszkedvűen ébredt és még játszani sem volt kedve, sőt enni sem evett valami nagy étvággyal. Igazán szenvedni azonban csak a délutáni alvás után két-három órával kezdett. Vonszolta hátsó lábait, mintha gerince lenne megbénulva, a görbe első lábak összecsuklottak, hosszan elnyújtva vonított és üveges szemekkel meredt a világba, miközben olyan ellenfelek után kapkodott, akik csak a képzeletében léteztek.
Egy délelőtt elvittem az állatorvoshoz. aki végigtapogatta a kutyát, de semmi rendkívülit nem talált, véleménye szerint a kutya, anélkül, hogy mi észrevettük volna áteshetett valami kisebb sokkon és ennek az agyra gyakorolt utóhatásától lehetnek a tünetek. A diagnózis megnyugtatott. Boldi. mert jól viselkedett az orvosnál, kapott egy jóízű csontot, ezzel a kutya visszavonult valahová.
Pontosan három óra elteltével a kutya a végét járta. Ismét rohanás az állatorvoshoz, ahol a várakozók azonnal előreengedtek, hiszen látták, az eset sürgős: Boldinak már fordultak ki a szemel.
Az orvos rögtön megvizsgálta a kutyát, és mielőtt a nyersbánásmód ellen tiltakozhattam volna, nagyot Ütött a kutya hátsó felére, majd azt mondta:
– Tudja mi a baja a maga kutyájának? Gyalázatosan részeg! A betegsége nem más mint egy alapos delirium tremens és fogadni mernék, hogy a kutya az egész környéken nem lát mást, mint futkározó fehér egereket.
Majd fogta a kapálodzó kutyát, a vizcsaphoz vitte, jó időre a hideg víz alá tartotta és némileg kaján mosollyal azt mondta:
– Próbáljanak meg rájönni, hogy hol iszik a kutya, és szoktassák le a nyakalásról minél előbb!
A következő napon az egész család a kutyát leste, és láthattuk Is amint az eb egy rövid déli szunyókálás után eltűnik az istállóban az üres hordók mögött. A szomszédos kocsmában találtunk rá, amint a söröshordó alatti tál – amely a lecsepegő sört fogta fel – tartalmát lefetyelte nagy gyönyörűséggel. A kocsmáros töredelmesen bevallotta, Boldink jó egy éve napi törzsvendég nála, és a kocsma látogatóit gyakran felvidította azzal, hogy olyan snájdigul viselkedett, mint egy ember.
Mivel a család úgy döntött, hogy Boldi életben maradásához szigorú alkoholmegvonás vezet, a kocsmázáshoz vezető utat elbarikádoztuk vastag deszkákkal.
Az elvonókúra pedig minden volt csak vidám nem. Részeges ebünk nyolc napon keresztül dervisként üvöltött, sőt két alkalommal a barikád deszkáin is szinte átrágta magát. Hiába kevertünk az ételébe nyugtatószert, mégis mindenkihez odakapott, aki csak a közelébe merészkedett. Több mint negyed évig tartott a kemény elvonókúra, de meglett az eredménye: Boldi újra csak vizet iszik, sőt a szemében egyértelmű undor ül, ha az asztalon meglát egy korsó sört.
