Mintha egy igazi sörivó országban lennénk – gondolja a messzi  földről  e távol-keleti  országba zarándokló turista. A boltokban ígéretes dobozos és üveges áruk, Hanoi belvárosában  utcai asztaloknál poharat-kis korsót emelgető  vendégek. Az interneten kutakodók  pedig mindezekhez több tucat kis főzde-kocsma létezéséről is értesülhetnek.Nem lehet hát gondja a szomjas utazónak, vélhetnénk – ám alaposabban belekóstolva az ázsiai  komlós termékekbe, találunk néhány sajátos vonást. 

A helyi sörtörténelmi visszatekintés nem igényel sok időt – alig százhúsz évet számlál – de az ország ebből szinte egybefüggően nyolcvanöt éven át felszabadító harcokban hozott újabb és újabb áldozatokat francia, amerikai, végül pedig khmer (kambodzsai) támadói ellen. Az összes dúlások elmúltával pedig a szocialista nagyipar kezdett kibontakozni , ami, mint egykori  béketábor-lakók magunk tapasztaltuk, nem éppen a minőségi sörkultúra bölcsője.

A  kis főzdék világa. A 2000 utáni években jelentek meg a néhány száz literes kapacitású, ám minőséget ígérő gyártók.Számuk nehezen meghatározható, a becslések  nyolcvan létesítményt  valószínűsítenek. Működésük igen időleges, 1-2 év alatt rengeteg eltűnt, mások jöttek. Sok az ex-pat, a nyugatról hazaköltözött a tulajok közt. Jellemző a német és cseh, valamint  angol profil. Áraik  az éttermi-sörözői árakhoz képest 2-2,5-szeresek,40-55 ezer dong, ami 550-675Ft/0,4 l korsó. Ez itt fölöttébb magas, amiért a készítők az Európából szállított minőségi malátára, komlóra hivatkoznak. Ők legalább próbálnak a nevezett nyugati ízvilágnak megfelelni – több-kevesebb sikerrel. A bolti kínálatban fel nem lelhető  craftbeer-vonulat itt megvillan – az eredmény esetleges. IPA, APA, ale, búzasör, ezek a csábító címszavak – ám, hogy ezek valójában milyenek, az csak az első korsó szopogatása közepette mutatkozik meg. Kóstolódott olyan IPA, amely inkább illett barna sörnek, továbbá ale, ami viszont mintha  búzasörtől fialt volna, hogy csupán néhány szélsőséget említsünk. Többségükben ezek a  hol jóindulatú házi első készítményre, hol reménytelen „ezt tudjuk”-zsákutcákra hajazó főzemények még mindig listavezetők a  tökéletesen  uniformizált,  4,5-es, vagy 5 %-os  bádogízű, kukoricával turbózott nagyüzemi átlagokhoz képest. Itt-ott bejön egy zamat, amiből még repetát is kívánunk. A jellemző intézmény a brew pub, ahol a helyben készített italt ugyanott a nyugati mintájú sörözőben nyomják ki, legalább három-négy csapon, értékesítési hálózat, terítés a körzetben sincs. Saját korsó  és néhol alátét akad, üveg címkével csak elvétve. Marketingre nem sokat költenek –e nélkül is megtelik esténként a csapszék -,a csúcsot egy-egy cég angol nyelvű honlapja jelenti. A személyzet tíz szavas brit nyelvtudással bíró lánykákból verbuválódik (nehéz eldönteni, melyikünk érti nehezebben a másikat), s eszébe se jusson  a sörisszának kártyával fizetést próbálni. Üdítő kivétel a saigoni Hoa Vien nevű cseh érdekelt-ség, amely söreivel és sörözőjével is  világszínvonalat mutat.

Egy igazi sör-kuriózum. Létezik egy sörféleség Vietnámban, ami jellegében, de még értékesítési formájában is egyedül álló, s mit hívnak Bia Hoi-nak. Ez egy igen egyszerű barkács-sör, három-négy százalék alkohollal, amely nem pasztörizált. Színe enyhén zöldes árnyalatú sárga,némi  habocska ül a korsó tetejére – viszont igen limitált a buborékok száma benne – ennyi sörivóknak való kellem  után érthető,hogy mitől oly népszerű. Kizárólag csapolva kapható az utcai sörözőkben, többnyire az  óvodai méretű műanyag székecskéken ülve. Varázsa minden turistát elragad, Hanoi óvárosának egy egész utcája egybefolyó Bia Hoi-fesztivál minden este. Népszerűsége oka az olcsóságon kívül (ára majdnem fele a bolti dobozosnak) a frissessége: élettartamuk egy nap, nincs maradék holnapig a csőben (lám, a minap feltűnt hazai tank-sörökre is igaz: nincs új a nap alatt). A gyerekméretű, három literes alumínium hordócskákat  fagyasztóládákban tárolják. CO-palack, szofisztikus KEG-fej nincs, a történelem előtti pumpás módszerrel csalják ki a lét. A műfaj csúcsát az a megoldás jelenti, amely autógumit felfújó, lábbal vezérelt eszközt alkalmaz erre a célra. A sör gyártói helye ismeretlen, semmilyen papír nem kíséri, az egyébként mindenre figyelő  Állam nem tartja nyilván e lé létét, statisztikákban nem szerepel. Állítólag a szocialista építés hajnalán betiltott házi alkoholkészítés ellentétele ez a kivételes engedékenység.

Futottak még. A nagy gyárak, amelyek itt is a termelés 99 százalékát adják Hanoitól Saigonig végighúzódnak e kifli-országon, ontva  a világon mindenütt kapható, uniformizált lágereket és pilzeniket (más tipus nem is található). A tulajdonosok mára zömmel az ismert világcégek, némi helyi ízzel, mint az Asian Pacific, meg a San Miguel a Fülöp-szigetekről.

Összességében: a nép szomjas,a piaci potenciál hatalmas, bár a  jó sör nem olcsó. A befektetők meg piacot akarnak, a vörös zászlóra pedig maholnap azt hímzik: (ahogy Csaplár Vilmos írta) pénzt, de sokat!