1997. február 3-án meghal Hrabal. Tíz évvel korábban ’87-ben, harminckét együtt töltött év után elhagyja a felesége. Meghal. Ha azt mondjuk Hrabalra, hogy csoda, az asszony is csoda. Itt a neve, ne hagyjuk névtelenségben: Eliska Plevova. Hrabal utolsó tíz éve – sikerek ide, sikerek oda, meghívások, díjak és sörök az Aranytigrisben amoda – a gyötrelem maga. Harminckét év után nem könnyű egyedül maradni. Eliska töretlenül hisz Hrabalban. Hihet is, kéziratból ismeri az olvasó elé évtizedekkel később kerülő világhíres regényeket. Azt mondja neki: Bohumil, ne menj dolgozóba, írj. Eltartalak, csak írj. Ez történik. Negyvenkilenc, amikor megjelenik első könyve, egy elbeszéléskötet. Siker. Egy évre rá a következő. Ájult siker. Ettől begörcsöl. Képtelen írni. Egy évre leáll, aztán érkezik a „vonatok”, ami a hírnevet hozza magával. Film, díjak, Oscar. Bejárja a világot. Az összes nagyvárost, Berlin, London, New York, Párizs, Bécs, viszi, repíti a Szigorúan ellenőrzött vonatok elképesztő sikere. Minden, ami csak kell. Éppen ebből van elege. Érdekes, de van ilyen. Az íróé magányos szakma. A folyamatos parádézás, a nyíltszíni tapsok, a vasfüggöny a színészek, a politikusok és a brókerek privilégiuma. Hrabal írni akar. Töltekezni. Lenni, ahogyan addig is. A hatvannyolcas „emberarcú szocializmus” aztán odaver a szabad szellemnek, az elfogadó kultpolitikának. Hrabal szilencium alá kerül. Megtanulhatja, a siker viszonylagos valami, ha a politika bilijében születik. Kivágják a könyvesboltokból, a könyvtárakból. Visszatér az asztalfiókhoz, van gyakorlata. Meglép Prágából. Ki a természetbe. Hétvégi kisházat vásárol a hegyekben. Fát gyűjt, gombászik, figyeli a vadakat, nézi a madarakat, lesi, a fű hogyan nő, hogyan szárad el. Élvezi a létet. Élvezi Eliskát. A nyugalmat, az állandóságot, a kiszámíthatót. Kirekeszt minden meglepetést, erőszakos vendéget, mézre mászó irodalmi libát, híres ember interjújára vágyó újságírót. Elhajt mindenkit, akit lehet. Dolgozik. Ír. Az író dolga. Közben a művek is dolgoznak. Ez a művek dolga. Nem tervel király lenni, sem milliárdos, de nem terveli azt sem, hogy az Írószövetség góréja legyen. Ő csak író. Mindenki menjen a búsba. Aztán újra Prága. Felesége meghal. Jön a bársonyos forradalom, benne a Hrabal-reneszánsz. Na és April Gifford, egy amerikai lány, cseh szakos egyetemista, a hozzá írott levelek, az utolsó fellángolás és az utolsó megrendítő információ (a legutolsó abszurd zsurnalisztatalálmány előtt „galambetetés közben kiesett a kórház ablakán”), a szinte mellékesnek tűnő vallomás a Levelek Áprilkának című kötetben az érintettségről. A besúgásról. Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, tizedannyira nem rendített meg, mint Tar Sándor esete. Az már igen, hogy a vallomás és a halál közt eltelt öt évben szinte nem írt érvényeset. Egyikük sem. Talán az ég ezzel büntet ilyenkor.
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.