Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, én már a kilencvenes évek második felében kiábrándultam régi szerelmemből, Prágából. Én azt az omladozó vakolatú, de mégis szép várost szerettem, amely ugyan szürkébe öltözött és nem is tárulkozott ki szívesen a kevés odalátogató turistának. A kíváncsiak mégis sok-sok szépséget fedezhettek fel benne, ha jobban benéztek a külcsín mögé.
Szerettem a Károly-híd korlátjára könyökölve lebámulni a Moldvára, az elhanyagolt házak között felkaptatni a Várba, ellátogatni az Arany-utcácska mesevilágába, vagy az Óvárosi téren elmélázni az állványerdőbe burkolt Tyn-templom nagyságán.
És persze legfőképpen szerettem Prága másod-, harmad- és negyedosztályú kocsmáit, az olcsó söröket, a mamuszban csoszogó, sörrel teli tálcát cipelő pincéreket, a számolócédulánkon szaporodó strigulákat és az idegenekkel a harmadik sörig bizalmatlan törzsvendégeket.
Mindez, lehet, hogy csak nekem hiányzik, de én szomorúan konstatálom, hogy Prága csillogó-villogó turistalátványosság lett – hihetetlen gyorsasággal kicsinosított, felújított házakkal, drágán látogatható műemlékekkel, égbeszökő éttermi árakkal és mindent ellepő, éjjel-nappal hömpölygő, minden talpalatnyi helyet bekebelező turistaáradattal
Jó kiskocsmák, sörözők sora alakult pizzériává, gyorsétteremmé, procc vendéglővé, szuvenír üzletté, szex-shoppá, pénzváltóvá. A sör persze továbbra is nagyszerű volt, de már nyújtózkodni kellett az újabb korsóért, már nem az asztalon jegyezték a fogyasztást és egyre gyakrabban írták hozzá a csapos éveinek számát is a számlához.
Így aztán nem ért meglepetésként, hogy újabban csupasz pincérnők rohangálnak néhány prágai kocsmában, csúfot űzve abból a tradícióból, ahogy Hrabal és kortársai élték kocsmai mindennapjaikat, ami a nyolcvanas években annyira szeretni való volt a város kocsmáiban. A városéban, ahova egyre kevésbé vágyom vissza.
